Hosszú poszt, olvasási idő kb 10 perc.
Amerikai Egyesült Államok. 2021 januárjában, két hónappal azután, hogy Joe Biden-t megválasztották Amerika elnökévé, Donald Trump leforgatta az Egyesült Államok 2006-át. Még Biden beiktatása előtt sikeresen elhitette szavazóival, hogy a választást elcsalták, így felhergelve a híveit olyan szintre, hogy azok megostromolták a Capitoliumot, minek következtében öt ember életét vesztette. Később hangfelvételek is kiszivárogtak, bizonyítva, hogy Trump Georgia államtitkárára nyomást gyakorolva próbálta meg elcsalni a választást ("find 11,780 votes").
Az események után Trump politikai hulla lett. A Republikánus párt csendes elszörnyedéssel figyelte, mit tesz a vezetőjük az amerikai politikai környezettel, az ország lakossága pedig egységesen felhördülve követelte a felelősök előállítását és a büntetőjogi következményeket azután, hogy egy volt elnök saját magát törvényen felülinek képzelte, megpróbálva erőszakkal megváltoztatni egy demokratikus választás eredményét, több ember közvetett halálát okozva ezzel.
Joe Biden megoldása erre a problémára Merrick Garland volt. Garland kinevezése legfőbb ügyésznek megemelte néhány ember szemöldökét, mivel a saját lajstroma szerint lassan, és igen hatékonytalanul dolgozott, karrierje alatt folyamatosan védve a politikai bűncselekmények elkövetőit. A kormány azzal nyugtatta a közhangulatot, hogy Garland egy tapasztalt jogász és bíró, így a jognak megfelelően fog eljárni, felelősségre vonva mindenkit, aki januárban próbálta megbuktatni az amerikai demokráciát.
A nyilvánosság tudta, Trump nem maradhat szabad lábon, így bíztak abban, hogy Garland alulról felfelé, kis haltól a nagy halig haladó eljárási módszere eredményes lesz, és eljutva egészen a volt amerikai elnökig, minden személy felelősségre lesz vonva. Azonban ahogy teltek a hónapok, majd az évek, erre egyre kisebb és kisebb esély mutatkozott. Garland csapata a külső nyomások hatására nyilvánosan kijelentette, hogy jogászaik a kormánytól teljesen függetlenül dolgoznak, és a Trump elleni eljárások nem egy politikai leszámolás részei, hanem független igazságügyi folyamatok.
Végül Garland és jogászai 2023-ban vádat emeltek Trump ellen az „Egyesült Államok elleni összeesküvés” vádjával. Trump megfellebbezte a vádakat, egészen a 2024-es választásokig kitolva a bírósági döntések meghozatalát. Trumpnak ezzel egy célja volt: addig elodázni a jogerős ítéleteket, amíg újra elnöknek választják, politikai színezetet adva a jogi eljárásoknak, majd belülről leállítani az ellene dolgozó igazságügyet. Számításai valóra váltak.
2023-ra már képes volt újra felépíteni a republikánus szavazóbázisát olyan szintre, hogy senki a párton belül ne hívhassa ki, az igazságügyi pereknek pedig olyan narratívát keríteni, mintha politikai boszorkányüldözés folyna. 34 másik ügyében Juan Merchan New York-i bíró szándékosan a választások utánra napolta az ítélkezést, hogy ezzel is "jogállamot" és "átlátható, nem politikai" döntéshozatalt demonstráljon.
Az eredmény Trump számára tökéletes volt: a választást megnyerte, Biden eltűnt a politikából, a vádakat ejtették elnöki pozíciója miatt, ő pedig belülről megpuccsolta az amerikai kormányt, szabadon engedve több elkövetőt is, akik a január hatodikai bűncselekményben vettek részt.
__________________________________________________________________________________________________
Nagy-Britannia. Keir Starmer és a Labour Párt 2024-ben, 14 év Tory kormányzás után nyerte meg a brit parlamenti székek 63%-át. A Tory párt teljesen kimerítette nemcsak az országot, de saját magát is a 2016-os Brexit szavazás óta, négy miniszterelnökön keresztülégetve nyolc év alatt (Theresa May, Boris Johnson, Liz Truss, Rishi Sunak). Ekkora győzelemmel a Labour Párt tulajdonképpen egyedül kormányzott, mindenféle valós ellenzéki erő nélkül.
Starmer stratégiája egyszerű volt: semleges, unalmas, szakértelemmel megspékelt politikai törvényalkotás. Ne legyen a párt túl baloldali, de ne legyen túl jobboldali sem. Hiszen ez a módszer segített megnyerni a választásokat is, egészen jobboldali médiumokat is átállítva a Labour oldalára.
A probléma akkor kezdődött, mikor a párt folyamatos külső politikai nyomás miatt az alapján kezdte el definiálni magát, hogy mi nem, ahelyett, hogy mi igen.
Starmer, látva a Reform UK szélsőjobboldali párt parlamenten kívüli erősödését, fontosnak látta újrapozicionálni a pártját, azáltal, hogy egyre keményebben lépett fel az általa vízionált Labour gyengeségek ellen. Tisztázta: a Labour nem migránspárti, nem segélypárti, nem radikális, nem felelőtlen, nem túl baloldali, nem túl jobboldali.
Ezzel Starmer egyetlenegy dolgot ért el: a baloldali szavazók elárulva érezték magukat, míg a jobboldali szavazók továbbra sem szavaztak rá, hiszen sem ő, sem a Labour nem volt valódi jobboldali politikai párt. A folyamatos újrapozícionálás és a "mi nem vagyunk" vonalon történő identitásképzés addig üresítette a Labour Pártot, amíg az teljes belső válságot nem okozott, több időközi választást elveszítve a pártnak, mind a Green Párt, mind a Reform UK részére.
Starmer és a Labour 2024-ben úgy vette át a kormányzást, hogy teljes elfordulást ígért a 14 év megszorító kormányzásától és a gazdasági problémák szőnyeg alá söprésétől.
Helyette két év alatt Starmer hagyatéka nem lett más, mint a gyengekezű, látomásoktól rettegő kormányfő, aki saját paranoiájának áldozatává vált. Starmert annyira lekötötte, hogy cáfolja a vele és pártjával szemben felhozott politikai vádakat, hogy elfelejtette mit jelent valójában a kormányzás és a választási ígéretek megvalósítása, melyekből többel teljesen felhagyott (House of Lords megszüntetése), vagy visszatáncolt (téli fűtési segély nyugdíjasokra korlátozása), vagy félkész állapotban hajtott végre (teljes állami segélyreform).
Az eredmény 2026-ban kevesek számára lett meglepő: Starmer-t a saját parlamentje buktatta meg, miután alkalmatlannak találták Nagy-Britannia további kormányzásra, a szélsőséges Reform UK pedig a közvélemény-kutatások szerint jelenleg a Tory párttal versenyzik akár egy esetleges első helyért a következő brit választásokon.
__________________________________________________________________________________________________
Mi a közös Joe Bidenben, Keir Starmerben és Magyar Péterben? Mindhárman válságos időszakban vették át országuk irányítását, és mindhármuknak egy alapvető feladata volt: a politikai válság kiváltó okainak kezelése. Ez Biden számára Trumpot, Starmer számára a Tory megszorításokat és mutyit, Magyar Péter számára az orbáni NER-t jelentette. Azonban se Biden, se Starmer nem merte gyökeresen átalakítani azt a politikai rendszert, amit megörököltek, inkább annak határain belül elhelyezkedve, szabályait betartva próbáltak cselekedni. Ez nem vezethetett máshoz, mint választási ígéreteik megszegéséhez és végül kettőjük bukásához. Egyikük sem ismerte fel időben, hogy a választópolgárok, így vagy úgy, eredményekre, változásra, felelősségre vonásra és következményekre várnak.
A képzelt vádak- és ellenségek elleni harc jobban felőrölte Bident és Starmert, mintha végigvitték volna, amit megígértek: a demokrácia és az ország talpraállítását. Biden nem mert új jogalkotói és igazságügyi reformokat megvalósítani, hogy ezzel biztosítsa Amerika legkorruptabb elnökének elszámoltatását, félve, hogy az nem lenne demokratikus. Cserébe az egész Demokrata Párt olyan szinten veszítette el a 2024-es választást, hogy a Kongresszusban is többségbe kerültek Trump lojalistái, olyan politikai válságba sodorva az Államokat, mint amilyenre a polgárháború óta nem volt példa.
Starmer nem merte keresztülvinni a legradikálisabb és egyben legszükségesebb elképzeléseit, félve, hogy a Reform és a Tory párt felaggatják őt extrém baloldali és liberális elnevezésekkel, így összemosva őt és a Labourt vállalhatatlan politikai irányzatokkal. Gyávaságának jutalmául a pártja két év alatt megszabadult tőle, ellenfelei pedig erősebbek, mint a választások óta bármikor.
A politikai vakmerőség teljes hiánya egyik országban sem egyetértést és konszenzust szült pártok és kurzusuok fölött, hanem pontosan az ellenkezőjét tette: mind Amerikában, mind Nagy-Britanniában csak még mélyebbre ásta az árkokat, még mélyebbre sodorva az országot a káoszba, egy újabb populista szélsőjobboldali szakadék felé.
Ha Magyar Péter nem akarja, hogy egy, az orbáni NER-nél sokkalta rosszabb rendszer emelkedjen fel kormányzásának vége után Magyarországon, akkor nem lesz elég széttárt karral a jogrendszerre, demokráciára és létrehozott intézményekre hivatkoznia, mikor választói kérdőre vonják az elmaradt ígéretek miatt. A magyar választók nem egy Orbán nélküli Orbán-rendszerre szavaztak. Ha ő is ugyanazt az óvatoskodó politikát választja, mint Biden vagy Starmer, egy olyan vakmerő, megalkuvást nem tűrő, vizet akár kőből is fakasztó stratégia helyett, ami sebes léptekben képes azokat az eredményeket felmutatni, amire Magyarország polgárai a legjobban várnak, azzal megalapoz az ország további és még rosszabb önsorsrontásának.